🇭🇺 A MAGYAR SORBAN ÁLLÁS: EGY BRIT TÚLÉLÉSI ÚTMUTATÓJA 😂

Vannak dolgok, amikről az ember azt gondolja, hogy tökéletesen érti őket, amikor egy másik országba költözik. Kenyeret venni, buszra szállni, elmenni a postára... és sorban állni. Brit vagyok. A sorban állást mi nem tanuljuk. Szerintem ezzel születünk. Meggyőződésem, hogy valahol egy brit szülészeten, közvetlenül a köldökzsinór elvágása után valaki odahajol minden újszülött füléhez, és azt suttogja: “Ne feledd. Várd ki a sorodat.”

Nekünk még azt sem kell tudnunk, miért állunk sorba. Ha Angliában sétálnék az utcán, és meglátnék 14 embert szépen egymás mögött állni, valószínűleg előbb beállnék mögéjük, és csak utána kérdezném meg: “Mire várunk?” “Fogalmam sincs.” “Remek.” És ott maradnánk. Valószínűleg csütörtökig.

Magyarország viszont megtanított arra, hogy egy sornak egyáltalán nem kell úgy kinéznie, mint egy sornak. Ez volt az egyik első nagy felfedezésem. Bemegyek valahova, és látok hét embert a helyiség hét teljesen különböző pontján. Egyikük ül, ketten a telefonjukat nézik, valaki négy méterrel arrébb bámul kifelé az ablakon, egy idős néni pedig látszólag semmilyen kapcsolatban nincs az egész társasággal.

Remek, gondolom. Nincs sor.

Elindulok előre.

Hét fej egyszerre fordul felém.

Úgy tűnik, súlyos bűncselekményt követtem el a magyar társadalom ellen. 😂

Ekkor tanultam meg az egyik legfontosabb magyar mondatot, amit egy külföldi valaha megtanulhat: “Ki az utolsó?” És itt válik igazán érdekessé a magyar sorban állás. A helyiség másik végéből valaki felemeli az egyik ujját. “Én.” Ááááá. TE.

Ettől a pillanattól kezdve ő lesz a legfontosabb ember az életedben. Nem kell sorszám. Nem kell jegy. Lászlót kell megjegyezned. Ha László kimegy cigizni, akkor is emlékszel Lászlóra. Ha László leül, emlékszel Lászlóra. Ha László húsz percre eltűnik egy nagy növény mögött, akkor is szilárdan hiszel abban, hogy László létezik. Mert te László után következel.

Aztán bejön valaki új, és megkérdezi: “Ki az utolsó?”

ÉN.

Leírhatatlan büszkeség. Végre befogadtak. Már nem én vagyok az összezavarodott brit, aki rossz helyen áll. Hivatalosan is a rendszer része lettem. 😂

De a magyar sorban állás egy teljesen más szintre emelkedik a szupermarketben. Itt válik teljesen használhatatlanná minden brit kiképzésem.

Képzeljünk el egy forgalmas szupermarketet szombat délelőtt. Egy kassza működik. Tizenkét ember vár. Én pedig nyugodtan állok a sorban, mert britként ez számomra teljesen természetes környezet. Elfogadtam a sorsomat. Kiválasztottam a soromat. Most már itt lakom.

Tudom, hogy az előttem álló nőnek 47 termék van a kosarában. Tudom, hogy a mögöttem álló úrnál csak egy üveg ásványvíz van, és csendben reménykedik benne, hogy előreengedem. Már azt is tudom, milyen rágógumik vannak a kassza mellett. Békében vagyok.

Aztán hirtelen megszólal a hangosbemondó. Nyílik egy másik kassza.

És valami egészen rendkívüli történik.

Megváltozik a levegő. Azok az emberek, akik három másodperccel korábban még teljesen kimerültnek tűntek, hirtelen olyan fizikai képességeket fedeznek fel magukban, amelyekről valószínűleg még ők sem tudtak. Bevásárlókocsik fordulnak. Kosarak emelkednek. Nagymamák gyorsulnak. Egy férfi, aki az elmúlt tíz percben fáradtan támaszkodott a bevásárlókocsijára, hirtelen Lewis Hamilton reakcióidejével rendelkezik.

Én pedig ott állok britként, teljesen mozdulatlanul.

Mert ugye azoknak kellene először átmenniük az új kasszához, akik az eredeti sor elején állnak... nem?

😂😂😂

Ó, Richard

.

Te drága, ártatlan ember.

És az egészben az a legnevetségesebb, hogy egyáltalán nem túlzok. Pontosan ebből volt egyszer egy apró nézeteltérésünk Edinával a dunakeszi Auchanban.

Már egy ideje álltunk a sorban, amikor megnyílt egy másik kassza. Edina azonnal tudta, mi a teendő. “Gyere!” Elindult az új kassza felé.

Én nem mozdultam.

“Richard, gyere már!”

Semmi.

A lábaimat mintha egyszerűen bebetonozták volna az Auchan padlójába. Őszintén képtelen voltam rá. Voltak előttünk emberek.

ŐK VOLTAK OTT ELŐBB.

Minden brit ösztönöm azt üvöltötte, hogy ezek elé az emberek elé odamenni egyszerűen helytelen. Edina már az új kassza felé tartott, én pedig ott álltam, és úgy néztem a saját feleségemre, mintha éppen azt javasolta volna, hogy ha már itt vagyunk, hazafelé menet raboljuk is ki az Auchant.

“De... nem mehetünk eléjük.”

Szerintem Edina ekkor nézett rám azzal a különleges tekintettel, amire csak egy magyar feleség képes, amikor hirtelen eszébe jut, hogy egy teljesen reménytelen brit esethez ment hozzá. 😂

Volt egy apró nézeteltérésünk. Edina érvelése nagyon egyszerű volt: “Kinyitott a kassza. Menjünk.”

Az én érvelésem pedig: “Igen, de... ŐK VOLTAK ITT ELŐBB.”

Ez ekkor már nem a bevásárlásról szólt.

Ez erkölcsi kérdés volt.

Nagy-Britannia becsülete forgott kockán a dunakeszi Auchanban.

Nem mozdulhattam.

És tudjátok, mi történt? Edina végül visszajött hozzám, és beállt mellém az eredeti sorba. Nem azért, mert hirtelen rájött, hogy igazam van. Szerintem egyszerűen elfogadta, hogy a férje fizikailag képtelen elhagyni egy sort, ha mások már előtte ott álltak. 😂

Így hát ott maradtunk együtt. Közben néhányan azok közül, akik eredetileg MÖGÖTTÜNK álltak, már fizettek az új kasszánál. Pár perccel később valószínűleg már a parkolóban voltak. Talán félúton hazafelé. Lehet, hogy néhányan már a vacsorát főzték.

Én még mindig pontosan ugyanott álltam.

De tiszta volt a lelkiismeretem. 🇬🇧😂

És talán ezt csodálom a legjobban a magyarokban. Nem haboztok. Nincs bizottsági ülés. Senki nem mondja: “Ön után.” “Nem, kérem, ön után.” “Ugyan már, ragaszkodom hozzá.” Egyszerűen megindultok. Azonnal. Határozottan.

Én közben még mindig a kekszek mellett állok, és magamban azt gondolom: “Jó, de technikailag én előbb voltam itt...”

Senkit nem érdekel, Richard.

MOZOGJ. 😂

Próbáltam alkalmazkodni. Tényleg. Most már, ha meghallom a hangosbemondó első szótagját, és csak egy halvány esély is van rá, hogy új kassza nyílik, automatikusan erősebben megfogom a bevásárlókocsit. Enyhén behajlítom a térdem. Balra nézek. Jobbra nézek.

Megkeresem Marika nénit.

Mindig ő a legnagyobb veszély.

Lehet 78 éves, de soha ne becsülj alá egy magyar nagymamát, amikor a kettes kassza nyitás előtt áll. Összenézünk. Ő tudja. Én tudom. A pénztáros megnyomja a gombot.

“Kérem...”

GO GO GO GO GO!

Legalábbis fejben.

A valóságban valószínűleg még mindig ott állnék, és azt mondanám Edinának: “De ő előbb volt itt...” 😂

És talán pont ezt szeretem annyira az itteni életben. Amikor már azt hiszem, hogy végre kezdem érteni Magyarországot, valaki kinyit egy másik kasszát, és rájövök, hogy még mindig van mit tanulnom.

Megtanultam, hogy egy sornak egyáltalán nem kell sornak kinéznie. Megtanultam, hogy a “Ki az utolsó?” nem egyszerű kérdés, hanem egy kifinomult magyar emberkövető rendszer. És megtanultam, hogy egy új kassza megnyitása néhány másodpercre képes egy teljesen átlagos magyar szupermarketet a Magyar Nagydíjjá változtatni.

De a legfontosabb lecke:

Soha ne vedd le a szemed Marika néniről.

Ő már az új kasszánál van.

Pedig még be sem mondták, hogy kinyit. 😂🇭🇺🇬🇧

És igen, tegnap tényleg elmentem az Auchanba, részben azért, hogy elkészítsük ezt a képet. 😂

Egyébként is kellett vásárolnunk, de mondtam Edinának, hogy szeretnék egy fotót ehhez a bejegyzéshez. Így aztán ott álltam az Auchan közepén, két kézzel markolva a bevásárlókocsit, abban a testhelyzetben, amit leginkább úgy tudnék leírni, hogy “brit férfi rajthoz áll a 100 méteres pénztárfutás előtt”.

Edinának körülbelül tíz másodperc kellett a képhez.

Tíz másodperc nem hangzik soknak.

Próbáljatok meg tíz másodpercig előrehajolva kapaszkodni egy bevásárlókocsiba az Auchan közepén úgy, mintha valaki éppen azt kiáltotta volna:

“NYIT A HÁRMAS PÉNZTÁR!”

Garantálom, hogy hirtelen nagyon hosszúnak fog tűnni az a tíz másodperc. 😂

Kaptam is néhány meglehetősen furcsa pillantást. Senki nem kérdezte meg, mit csinálok, ami valószínűleg mindannyiunk számára jobb volt. Én pedig egyszerűen úgy tettem, mintha teljesen normális dolog lenne ilyen testhelyzetben narancslevet vásárolni.

Mielőtt befejezem, szeretném szívből megköszönni azt a rengeteg kedves és elképesztően vicces hozzászólást, amit az utóbbi bejegyzéseimhez írtatok. Edinával tényleg együtt olvastuk őket, és volt, amelyiken hangosan nevettünk. Ráadásul meglepően sokat tanulok tőletek is. Néha leírok valamit, amit Magyarországon tapasztaltam, és azt gondolom, hogy most már végre értem, hogyan működik... aztán elolvasom a hozzászólásokat, és kiderül, hogy van még 47 szabály, amiről fogalmam sem volt. 😂

Amikor megírtam az első bejegyzésemet a magyar búcsúzkodásról, őszintén szólva semmiféle nagy tervem nem volt vele. Egyszerűen csak szerettem volna megosztani veletek valamit, amit én magam tapasztaltam, és amin sokszor jót mosolyogtam. Aztán elolvastam azt a rengeteg hozzászólást, történetet és üzenetet, amit kaptam, és láttam, hogy milyen sokan szeretnétek még hasonló történeteket olvasni. Ekkor jöttem rá, hogy az itt töltött évek alatt bizony összegyűlt jó néhány élmény, amit szívesen megosztanék veletek.

Úgyhogy amikor időm engedi, folytatni fogom. Már most is rengeteg történet van a fejemben, és úgy tűnik, minden alkalommal, amikor kilépek az ajtón, akad hozzájuk még néhány újabb. Szóval érdemes lesz figyelni.

Mindig is hittem abban, hogy érdemes megosztani egymással a tudásunkat és a tapasztalatainkat. Ha valamelyik írásomból valaki tanul valamit, elindít egy érdekes beszélgetést, vagy egyszerűen csak mosolyt csal valakinek az arcára néhány percre, akkor szerintem már megérte. Főleg úgy, hogy manapság a világnak talán egyébként sem árt egy kicsivel több mosoly.

És most következne a brit panaszkodás...

Tulajdonképpen mégsem.

A panaszkodást inkább meghagyom egy másik történetre. Higgyétek el, abból is van bőven alapanyagom. 😂

És mivel közületek már nagyon sokan kedvesen megjegyeztétek, hogy milyen jól írok magyarul, azt hiszem, itt az ideje elárulnom egy kis titkot.

Ezeket a bejegyzéseket mindig először angolul írom meg. Angoltanárként az írás természetesen fontos része annak, amit csinálok, de mielőtt kiteszem a magyar változatot, Edina mindig átnézi és egy kicsit csiszol rajta, valamint időnként megment attól, hogy teljesen mást mondjak magyarul, mint amit eredetileg szerettem volna. Ez csak egy a sok előnye közül annak, ha az embernek magyar felesége van. 😂

De maguk a történetek, a humor, a megfigyelések és az enyhén összezavarodott brit nézőpont teljesen az enyémek. Mind olyan dolgokon alapulnak, amelyeket valóban átéltem, észrevettem vagy egyszerűen viccesnek találtam az itteni életem során. Edina csak arról gondoskodik, hogy amikor magyarul eljutnak hozzátok, még mindig úgy hangozzanak, mint én, és ne úgy, mint egy brit férfi, aki véletlenül lenyelt egy magyar szótárt. 😂

Egy kicsit komolyabbra fordítva a szót, hihetetlenül büszke vagyok arra, hogy Magyarországot az otthonomnak nevezhetem. Amikor 2022-ben magyar állampolgár lettem, az számomra sokkal többet jelentett annál, mint hogy kaptam egy hivatalos dokumentumot. Itt van a családom, itt építettük fel az életünket, és itt történt az a rengeteg hétköznapi kis élmény is, amelyekről mostanában írok nektek.

Lehet, hogy még mindig nem értem teljesen, hogyan kell elhagyni egy magyar vendégséget, úgy tűnik, Lászlóra továbbra is szükségem van ahhoz, hogy tudjam, hol tartok a sorban, és Marika nénivel szemben egy új kassza megnyitásakor egyelőre láthatóan semmi esélyem... de tanulok. 😂

Köszönöm, hogy megengeditek, hogy megosszam veletek ezeket a történeteket, hogy együtt nevettek velem, és főleg azt, hogy cserébe ti is megosztjátok velem a saját élményeiteket. Számomra pontosan ettől éri meg megírni őket.

Lesz még folytatás. 🇭🇺🇬🇧❤️

Amikor kinyit egy új kassza, nincs idő gondolkodni. Rajtpozíció felvéve... már csak Marika nénit kellene megelőznöm. 😂🇭🇺🇬🇧