🇭🇺 BRIT SZEMMEL MAGYARORSZÁG: A MAGYAR MŰVÉSZET, HOGY PONTOSAN AZT MONDJUK, AMIT GONDOLUNK 😂

Van valami a magyar kommunikációban, amit kínosan hosszú időbe telt megértenem. A magyaroknak van egy egészen különleges képességük: képesek pontosan azt mondani, amit gondolnak.

Tudom, ez első hallásra talán nem tűnik különösebben forradalmi felfedezésnek. De brit vagyok. Mi nem igazán így működünk. 😂

Brit szemmel Magyarország még mindig tele van olyan hétköznapi pillanatokkal, amelyek képesek teljesen meglepni.

Közel húsz évvel ezelőtt, amikor Edinával még csak a kapcsolatunk elején jártunk, emlékszem, hogy egyszer éppen takarított valamit, én pedig természetesen, mint segítőkész és figyelmes férfi, megpróbáltam besegíteni.

“NE CSINÁLD!”

Megdermedtem.

Te jó ég. Mit csináltam?

Még nem voltunk régóta együtt, és az én brit fülemnek a “Ne csináld!” nem egyszerűen azt jelentette, hogy “Ne csináld!”. Sokkal komolyabban hangzott. Mérges rám? Felidegesítettem? Bocsánatot kellene kérnem? Ez már a vég kezdete? Hiszen még alig kezdtük el. 😂

Amit akkor még nem értettem, az az volt, hogy Edina tulajdonképpen minden szükséges információt megadott. Nem akarta, hogy azt csináljam.

Ennyi.

Semmi rejtett jelentés, semmi diplomáciai incidens, és egyáltalán nem volt szükség arra, hogy felvegyem a kapcsolatot a brit nagykövetséggel.

Akkoriban már körülbelül öt éve egyedül éltem, ezért egészen életképes felnőttnek tartottam magam. Tudtam főzni, takarítani, kimostam a saját ruháimat, és általában sikerült életben tartanom magam.

Aztán megismertem Edinát.

Kiderült, hogy azért még volt hova fejlődnöm. 😂

Erre akkor jöttem rá igazán, amikor egy nap Edina elugrott a boltba, közben pedig lejárt a mosógép. Gondoltam, meglepem, és kiteregetem a ruhákat. Ne felejtsük el, ez még a kapcsolatunk elején történt. Akkoriban még próbáltam lenyűgözni.

Szépen kiteregettem mindent, hátraléptem, és elégedetten megcsodáltam a munkámat. Tökéletes. Edina majd hazajön, ránéz, és azt gondolja: Micsoda fantasztikus férfit találtam. Talán még valami elismerés is jár érte. Egy kisebb díj. Semmi túlzás.

Edina hazaért, ránézett a ruhákra, ránézett a szárítóra, majd rám.

“Miért csináltad ezt?”

😂

Kiderült, hogy bizonyos ruhákat előbb ki kellett volna rázni, másokat teljesen máshogy kellett volna felakasztani, és hamarosan azt is megtudtam, hogy a zokniknak láthatóan saját, kijelölt földrajzi területük van a ruhaszárítón. Néhány percen belül a mesterművem jelentős része teljesen át lett rendezve.

Edina megismerése előtt öt éven keresztül sikeresen mostam és szárítottam a saját ruháimat. Utólag már csak arra tudok gondolni, hogy valószínűleg egész idő alatt rosszul csináltam. 😂

De aztán történt valami érdekes, miután néhányszor Magyarországon jártunk. Egyre több időt töltöttem Edina családjával, barátaival és más magyarokkal, és lassan kezdtem rájönni valamire.

Várjunk csak. Nem csak Edina ilyen. 😂

Az emberek nem voltak mérgesek rám. Egyszerűen sokkal közvetlenebbek voltak annál, mint amihez én hozzászoktam. Ha valami nem volt jó, valaki azt mondta: “Ez nem jó.” Ha valami nem tetszett nekik, könnyen lehet, hogy egyszerűen megmondták, hogy nem tetszik. Ha valamit rosszul csináltam, pedig jó esély volt rá, hogy valaki ezt minden különösebb körítés nélkül közli velem.

Én pedig ott álltam, és kétségbeesetten kerestem a rejtett jelentést.

Nem volt.

Edina nagyon egyszerűen elmagyarázta nekem. A magyarok általában nem akarnak azzal időt tölteni, hogy a sorok között olvassanak. Ha gondolsz valamit, mondd ki. Miért kellene mindenkinek azon gondolkodnia, hogy vajon valójában mit akartál mondani?

Egy egész életnyi brit kommunikáció után ez számomra meglehetősen nagy felismerés volt. Mi, britek ugyanis képesek vagyunk egy egészen egyszerű mondanivalót először elküldeni egy hosszabb városnézésre, mielőtt végre eljutna a lényegig.

Vegyünk például egy olyan egyszerű dolgot, mint egy ablak. Egy magyar talán azt mondja:

“Csukd be az ablakot.”

Kész.

Egy brit viszont inkább valami ilyesmit mond:

“Elnézést, nem bánnád esetleg becsukni az ablakot, ha nem túl nagy gond?”

Gondoljunk csak bele, mit csináltunk. Fázom. Azt szeretném, hogy csukd be az ablakot. De mielőtt ezt közölhetném veled, már bocsánatot kértem, megkérdeztem, hogy nem bánnád-e, ellenőriztem, hogy nem okoz-e túl nagy nehézséget, és az egészet úgy adtam elő, mintha teljesen szabadon választható lenne.

Ha pedig azt válaszolod: “Igazából inkább nyitva hagynám”, valószínűleg azt mondom:

“Ó, semmi gond.”

De van gond.

Megfagyok. 😂

Még arra is van valami egészen különleges képességünk, hogy az utasításokat kérdésekké alakítsuk. A “Szerinted esetleg arrébb tudnád tenni az autót?” úgy hangzik, mintha őszintén arra lennék kíváncsi, hogy rendelkezel-e egy gépjármű működtetéséhez szükséges fizikai és szellemi képességekkel.

Nem vagyok kíváncsi.

Tedd arrébb az autót. 😂

És akkor még ott vannak a vélemények. Ha megkérdezel egy magyart, hogy mit gondol valamiről, tapasztalataim szerint érdemes felkészülni arra az eshetőségre, hogy tényleg el is fogja mondani.

Ehhez is kellett egy kis idő, mire hozzászoktam. 😂

Mutass valami egészen borzalmas dolgot egy britnek, majd kérdezd meg:

“Mit gondolsz róla?”

Valószínűleg néhány másodpercig nézni fogjuk, majd azt mondjuk:

“Ó... érdekes.”

Nem érdekes.

Utáljuk.

De úgy tűnik, a brit társadalmi beidegződés több generációja egyszerűen képtelenné tett bennünket arra, hogy ezt az információt közvetlenül átadjuk.

Aztán ott van az:

“Nem vagyok benne teljesen biztos.”

Ez gyakran azt jelenti:

“Nem.”

Vagy:

“Talán még gondolkodjunk rajta.”

Már gondolkodtunk rajta.

Továbbra is nem.

És végül ott van a csodálatos:

“Minden tiszteletem mellett...”

Ha egy brit ezzel a négy szóval kezdi a mondatot, jobb felkészülni. Jó esély van rá, hogy a beszélgetés tiszteletteljes része éppen most ért véget. 😂

Néhány év után tehát azt hittem, végre megfejtettem a rendszert. A magyarok kimondják, amit gondolnak. A britek inkább a festői útvonalat választják.

Egyszerű.

Csakhogy úgy tűnik, létezik egy apró magyar kivétel ez alól a szabály alól.

Akkor lép életbe, amikor Edina szeretne valamit. 😂

Vegyünk egy teljesen elméleti példát.

Egy hajszárítót.

És amikor azt mondom, hogy elméleti, természetesen arra gondolok, hogy ez tényleg megtörtént.

Egyik nap Edina teljesen mellékesen azt mondja:

“Menjünk el valahova. Esetleg beugorhatnánk az Auchanba.”

Rendben.

“Miért kell mennünk az Auchanba?”

“Kell néhány dolog. Holnap paprikás krumplit csinálok.”

Áááááá.

Paprikás krumpli.

Most már érdekel a dolog.

Hirtelen az egész kiruccanás teljesen logikus. Magyar páromnak alapanyagokra van szüksége ahhoz, hogy finom magyar ételt készítsen brit párjának. A brit pár pedig természetesen örömmel segít.

Ez a kulturális beilleszkedés legmagasabb foka. 😂

Úgyhogy irány az Auchan. Bemegyünk, és minden teljesen normálisnak tűnik. Én valószínűleg már a másnapi paprikás krumplira gondolok, és azon töprengek, mi minden kellhet még hozzá.

Aztán Edina tesz egy apró kitérőt.

Követem.

Még egy kanyar.

Hmmmm.

Nem emlékszem, hogy erre lennének a krumplik.

Megyünk tovább. Se krumpli, se hagyma, se kolbász, se paprika.

Helyettük...

HAJSZÁRÍTÓK.

Hmmmmmmmm.

Kezd gyanús lenni a dolog. 😂

Ránézek Edinára. Edina ránéz a hajszárítókra. És hirtelen már nem is igazán nézi őket.

Csak úgy... nézelődik.

Tiszta véletlen.

Az Auchan összes folyosója közül, egy körülbelül kisebb magyar város méretű áruházban valahogy teljesen véletlenül pontosan annál az elektromos készüléknél kötöttünk ki, amelyet történetesen le kellene cserélni.

Micsoda véletlen.

És ekkor leesik a tantusz.

A paprikás krumpli nem a teljes küldetés volt.

Az csak a fedősztori volt. 😂

Hirtelen fejben visszajátszom az egész beszélgetést.

“Menjünk el valahova.”

“Esetleg beugorhatnánk az Auchanba.”

“Holnap paprikás krumplit csinálok.”

Ez nem bevásárlás volt.

Ez egy hadművelet.

Hajszárító-hadművelet. 😂

És a legügyesebb az egészben, hogy Edina még mindig nem kérte, hogy vegyünk egyet. Felvesz egyet, megnézi, elolvassa a dobozt, visszateszi, felvesz egy másikat, majd teljesen mellékesen megjegyzi:

“Ez egész jó.”

Tudom.

Pontosan tudom, merre tartunk.

Húsz évvel ezelőtt talán ártatlanul azt válaszoltam volna:

“Igen, tényleg egész jó.”

Manapság már csak egyetlen gondolat jár a fejemben.

Mennyibe kerül? 😂

És pontosan ezen a ponton omlik össze átmenetileg minden, amit addig a magyar közvetlenségről megtanultam. Ugyanaz a nő, aki elmagyarázta nekem, hogy a magyaroknak nincs idejük a sorok között olvasni, valahogy végigvezetett több áruházi folyosón, a másnapi paprikás krumplin keresztül, majd leparkolt velem pontosan a hajszárítók előtt anélkül, hogy egyszer is kimondta volna:

“Szeretnék egy új hajszárítót.”

Úgy tűnik, nekem már nemcsak a sorok között kell olvasnom.

Hanem a sorok között kell vásárolnom is. 😂

Mielőtt azonban minden magyar férj olyan lelkesen kezdene bólogatni, hogy megsérül a nyaka, szeretném leszögezni, hogy ezt azért nem nevezném hivatalos magyar szokásnak. Gyanítom, hogy ez a különleges módszer kevésbé nemzetiségi sajátosság, és inkább egy olyan képesség, amelyet a feleségek világszerte évszázadok óta csendben tökéletesítenek. 😂

Viszont megtanított valamire. Vannak kulturális szabályok, vannak brit szokások, vannak magyar szokások, aztán ott van a házasság.

A házasságnak, úgy tűnik, saját nemzetisége van. 😂

A furcsa az egészben az, hogy amit eleinte nehéznek találtam a magyar kommunikációban, azt ma már őszintén értékelem. Van valami csodálatosan egyszerű abban, amikor az ember pontosan tudja, hol áll. Ha valami nem jó, mondd meg. Ha valamit rosszul csinálok, szólj. Ha nem értesz velem egyet, azzal sincs semmi baj. Nem kell a következő három napot azzal töltenünk, hogy megpróbáljuk megfejteni, mit jelentett valójában az, hogy “érdekes”.

És az évek során arra is rájöttem, hogy ez a fajta egyenesség csak egyike annak a sok dolognak, amit megszerettem a magyarokban.

Van itt egyfajta melegség is, amit talán egy kívülálló nem mindig vesz észre azonnal. Valaki lehet veled hihetetlenül közvetlen, majd öt perccel később már ételt tesz eléd, segít megoldani egy problémát, elmondja, kit kell felhívnod, hova kell menned, mit kellene venned, és jó eséllyel azt is, hogy éppen mit csinálsz rosszul, miközben csinálod. 😂

És a tanácshoz nem feltétlenül szükséges, hogy előtte kérd is.

Erre elég gyorsan rájöttem. 😂

De ezt is megtanultam értékelni, mert a közvetlenség mögött én rengeteg kedvességet, nagylelkűséget, humort és segítőkészséget tapasztaltam.

És valahol az évek során Magyarország megszűnt egyszerűen annak az országnak lenni, ahonnan Edina származik.

Az én országom is lett.

Itt építettük fel az életünket. Itt van a családom. Ez az otthonom, és őszintén szólva már sehol máshol nem szeretnék élni.

Magyarország az otthonom, és ami engem illet, mindig is az marad. 🇭🇺 ❤️

Persze a közel húsz év Edinával mindkettőnket megváltoztatott. Én sokkal jobban hozzászoktam a magyar közvetlenséghez, Edina pedig elképesztően jól megtanulta értelmezni a brit kerülőutakat.

Ránézek valamire, és azt mondom:

“Hmm. Érdekes.”

Edina azonnal:

“Nem tetszik.”

“Én nem ezt mondtam.”

“Nem is kellett.” 😂

Talán valahol félúton találkoztunk. Én megtanultam, hogy a “Ne csináld!” nem feltétlenül jelenti azt, hogy valaki mérges rám. Edina pedig megtanulta, hogy amikor azt mondom, “Nem vagyok benne teljesen biztos”, az könnyen jelentheti azt, hogy “Soha az életben.”

A nemzetközi diplomáciához idő kell.

Nálunk közel húsz év. 😂 🇭🇺 🇬🇧

És manapság, ha Edina elmegy a boltba, közben pedig lejár a mosógép, meghallom azt a kis sípolást. Ránézek a mosógépre.

A mosógép visszanéz rám.

Én pedig pontosan ott hagyom, ahol van.

Tanultam.

Bár ha Edina később hazajön, és teljesen mellékesen megkérdezi:

“Richard, beugorjunk az Auchanba?”

Először ellenőrzöm, hogy állítólag mit eszünk másnap.

A Hajszárító-hadműveletnek még egyszer nem dőlök be. 😂 🇭🇺 🇬🇧

Ha a történeteim mosolyt csalnak az arcodra, kövesd bátran az oldalunkat. Van még jó néhány magyarországi kalandom, amit szeretnék elmesélni. 😂 🇭🇺 🇬🇧