A magyar búcsúzkodás: egy angol férfi útmutatója ahhoz, hogyan próbáljunk meg elindulni valakitől
Frissítve: szept. 20.
11 év magyarországi élet után sok mindent megtanultam. Tudom például, hogy a pálinka a jelek szerint szinte bármilyen egészségügyi problémára gyógyír, a tejföl sokkal több ételre kerülhet, mint azt korábban valaha elképzeltem volna, és ha egy magyar vendéglátó megkérdezi, hogy éhes vagy-e, a “nem” gyakran inkább egy tárgyalás kezdetének számít, mint valódi válasznak. De van egy magyar hagyomány, amire egyáltalán nem voltam felkészülve: elindulni valakitől.
Angliában ez viszonylag egyszerű. “Right, we’d better be going.” Vagyis: “Na, lassan mennünk kellene.” “Oh, okay. Lovely to see you.” Kabát fel, gyors búcsúzkodás, esetleg még egy teljesen felesleges brit bocsánatkérés valamiért, amit valójában senki sem csinált, és már kint is vagyunk.
Magyarországon viszont, amikor bejelented, hogy indulnál, az csupán azt jelenti, hogy a látogatás első szakasza véget ért. Felállsz, mire valaki azonnal megszólal: “Várj! Igyál még egy kávét!” Elmagyarázod, hogy tényleg mennetek kellene, aztán valakinek hirtelen eszébe jut, hogy van még sütemény. Természetesen megeszed a süteményt. Újra felállsz, és ekkor veszed észre, hogy a házigazda már a konyhában van, és egy műanyag dobozba pakol neked ételt.
“Tényleg nem kell, van otthon ennivalónk.”
Senki sem figyel rád.
Öt perccel később már az előszobában állsz annyi rántott hússal a kezedben, amennyivel egy kisebb európai vészhelyzetet is át lehetne vészelni. És most következik az igazi búcsúzkodás. Kivéve persze, hogy ez még mindig nem az igazi búcsúzkodás. A beszélgetés további tizenöt percig folytatódik az előszobában. Valakinek eszébe jut még egy történet, valaki más feltesz még egy kérdést, és ezen a ponton már mindenkin rajta van a kabát, annak ellenére, hogy láthatóan senkinek esze ágában sincs elindulni.
Végül kinyílik a bejárati ajtó, és angolként elköveted azt a kezdő hibát, hogy azt gondolod: közel a szabadság.
Nem.
A beszélgetés egyszerűen csak helyszínt váltott. Most ugyanazt a beszélgetést folytatjátok az ajtóban, csak már hidegebb van.
Végül valahogy mégis eljutsz az autóig. Integetsz, beszállsz, becsukod az ajtót, beindítod a motort. Sikerült!
Aztán valaki kopog az ablakon, mert bent felejtetted azt a doboz süteményt, amit természetesen neked csomagoltak.
Ezen a ponton általában elfogadom, hogy valószínűleg soha nem jutok haza.
De 11 év után rájöttem valamire, ami valójában nagyon szerethető ebben a végtelen magyar búcsúzkodásban. Igazából nem is az elindulásról szól. Hanem arról, hogy az emberek nem sietnek elköszönni tőled.
Egy brit férfinak, aki egy olyan országban nőtt fel, ahol a szeretet egyik legmagasabb szintű kifejezése az, ha valaki kérés nélkül főz neked egy csésze teát, ezt tulajdonképpen nagyon könnyű megszeretni.
Bár legközelebb, amikor valaki azt mondja: “Csak még egy kávét!”
Rajtam marad a kabát.
Tanultam a leckéből.
Hozzászólások