Brit és magyar kulturális különbségek: Mit jelent valójában, hogy “Hogy vagy?”

Nemrég megosztottam egy bejegyzést arról, milyen egy angol szemével a nagy magyar hagyomány: megpróbálni elindulni valakitől egy vendégség után. Őszintén szólva egyáltalán nem számítottam arra a rengeteg reakcióra, amit kaptam. Olyan sokan írtatok hozzászólást, meséltétek el a saját történeteiteket, és ami a legjobb, rengeteget nevettetetek. A kommentekből azt is megtudtam, hogy komolyan alábecsültem, mennyi kávé, sütemény és beszélgetés fér még bele a “Na, tényleg indulnunk kellene” és aközött, hogy az ember végre ténylegesen eléri az autót.

Ez rádöbbentett arra, hogy a legviccesebb kulturális különbségek sokszor egyáltalán nem a nagy dolgokban rejlenek. Hanem azokban az apró, teljesen hétköznapi dolgokban, amelyeket mindannyian automatikusan csinálunk, és eszünkbe sem jut, hogy máshol esetleg egészen másképp működnek. Úgyhogy arra gondoltam, ma ismét megkockáztatom, hogy megsértek egy egész országot. Ne aggódjatok, ezúttal főleg Nagy-Britannia kapja majd.

11 év magyarországi élet után rájöttem, hogy a britek és a magyarok egy egészen egyszerű kérdést meglehetősen eltérően kezelnek: “Hogy vagy?”

Nagy-Britanniában ez tulajdonképpen nem is igazi kérdés. Inkább csak egy hang, amit kiadunk, amikor találkozunk egy másik emberrel. “Morning! You alright?” vagyis “Jó reggelt! Minden rendben?” A válasz általában: “Yeah, not bad. You?” vagyis “Igen, nem rossz. És te?” Mire jön a válasz: “Yeah, can't complain.” vagyis “Igen, nem panaszkodhatom.” Remek. A beszélgetést sikeresen befejeztük. Senki nem tudott meg semmit a másikról.

Egy brit ember reggel arra is ébredhetne, hogy ellopták az autóját, elöntötte a víz a konyháját, a kutya megette az útlevelét, a felesége pedig megszökött a postással, és még mindig jó eséllyel ezt válaszolná: “Yeah, not too bad, thanks.” Vagyis: “Nem rossz, köszönöm.” Mert britek vagyunk. Nem szeretünk nagy ügyet csinálni a dolgokból. Sőt, ha egy brit valaha azt mondja neked, hogy “I've had better days”, vagyis “Voltak már jobb napjaim”, valószínűleg érdemes mentőt hívni.

Aztán Magyarországra költöztem, és hamar rájöttem, hogy amikor megkérdezel egy magyartól valami olyan egyszerűt, mint hogy “Hogy vagy?”, mindig fennáll annak a veszélye, hogy meghozza azt a teljesen ésszerűtlen döntést, hogy ténylegesen válaszol a kérdésre.

Ehhez kellett egy kis idő, mire hozzászoktam. Megkérdeztem valakitől, hogy van, és felkészültem a magyar megfelelőjére annak, hogy “Fine, thanks”, vagyis “Jól, köszönöm”. Ehelyett megkaptam a teljes jelentést. A térde nincs jól. A felső szomszéd megint fúr. Megjött a villanyszámla, amihez úgy tűnik, lassan kisebb bankhitelt kell felvenni. Az orvos csütörtökig nem tudja fogadni. Az időjárás borzalmas. Az unokatestvére vett egy új autót, ami nyilvánvalóan túl drága volt, és tegnap a munkahelyen történt valami egy Erika nevű nővel.

Én soha életemben nem találkoztam Erikával. De tizenöt perc múlva már én is rettenetesen mérges vagyok rá. Közben csak állok ott, és arra gondolok: “Én csak azt kérdeztem, hogy vagy.” Túl késő. Most már én is benne vagyok. Már én is tudok Erikáról.

A brit megközelítés teljesen más, mert mi kifejlesztettünk egy egész külön nyelvet arra, hogy megakadályozzuk az embereket abban, hogy megtudják, valójában mit gondolunk. “It’s a bit chilly”, vagyis “Kicsit hűvös van”, jelentheti azt is, hogy az ország egy része már teljesen megfagyott. “I'm slightly annoyed”, vagyis “Egy kicsit bosszús vagyok”, általában azt jelenti, hogy valakinek körülbelül harminc másodperce van elhagyni az épületet. “That wasn't ideal”, vagyis “Ez nem volt ideális”, a briteknél bármit jelenthet egy csalódást okozó szendvicstől egészen a Titanic elsüllyedéséig.

És akkor ott van talán a legveszélyesebb brit mondat mind közül: “That's interesting.” Vagyis: “Ez érdekes.” Magyar barátaim, ezzel legyetek óvatosak. Ez ugyanis egyáltalán nem biztos, hogy azt jelenti, hogy valamit érdekesnek találunk. Jelentheti azt, hogy “Egyáltalán nem értek veled egyet.” Jelentheti azt, hogy “Fogalmam sincs, miről beszélsz.” Jelentheti azt, hogy “Ez talán a legrosszabb ötlet, amit idén hallottam.” Vagy egyszerűen azt, hogy “Kérlek, hagyd abba a beszédet.”

Természetesen azt nem mondjuk meg, melyikre gondoltunk. Ezt neked kell kitalálnod abból, hogy körülbelül két millimétert mozdult-e a szemöldökünk.

A magyarok az én tapasztalataim szerint ennél sokkal hatékonyabbak. Ha valami rossz, jó eséllyel egyszerűen megmondják, hogy rossz. Ha valami nem tetszik nekik, sokkal kisebb az esélye annak, hogy hazafelé az autóban még húsz percig elemezgetned kell az arckifejezésüket, és azon gondolkodnod, hogy az “érdekes” vajon tényleg azt jelentette-e, hogy érdekes. Amikor először Magyarországra költöztem, néha meglepett ez a magyar egyenesség. 11 év után azonban már kezdem értékelni. Sokkal kevesebb nyomozással jár.

A probléma csak az, hogy ennyi év után a két kultúra már elkezdett harcolni az irányításért a fejemben. A brit részem még mindig automatikusan azt mondja: “I'm fine, thanks.” Vagyis: “Jól vagyok, köszönöm.” Aztán bekapcsol a magyar részem: “Bár fáj a hátam, lehetetlen volt parkolóhelyet találni, a benzin nevetségesen drága, valaki majdnem belém hajtott a körforgalomban, nem találtam meg, amit kerestem a boltban, és az időjárásról inkább ne is beszéljünk.”

Így most, amikor valaki megkérdezi, hogy vagyok, egy rövid nemzetközi konferencia kezdődik a fejemben arról, hogy melyik ország fog válaszolni. Az első harminc másodpercben általában Nagy-Britannia győz. Aztán Magyarország átveszi az irányítást. Szegény ember. Ő csak köszönni akart.

De valójában van valami, amit nagyon megszerettem a magyar változatban. Amikor valaki megkérdezi, hogy vagy, néha tényleg tudni szeretné, hogy vagy. Nem az automatikus választ. Nem az udvarias választ. Hanem az igazit. Talán ebből mi, britek is tanulhatnánk valamit.

Bár 11 év Magyarországon engem is megtanított egy nagyon fontos dologra. Ha sietek, és egy magyar barátom megkérdezi: “Hogy vagy?”, szívesen válaszolok. De semmilyen körülmények között nem kérdezem vissza: “És te?”

Hacsak nincs legalább húsz percem.

És természetesen egy műanyag dobozom ahhoz az ételhez, amit utána hazaviszek.